Beszélgetés az Alföld-díjasokkal
Herczeg Ákos: Szeretettel üdvözlöm a 2023-as esztendő Alföld-díjasait! Elsőként arra kérnélek benneteket, meséljetek arról, ki hogyan emlékszik az együttműködés kezdeteire, pályája alakulásában kinek mit jelentett a folyóirat!
Bednanics Gábor: Az Alföld közölte első publikációim jó részét, fontosabb induló tanulmányaimat, majd jöttek a felkérések kritikaírásra, utána pedig az Alföld Stúdió munkájába kapcsolódhattam be. Mégsem egy csapásra alakult ez a (kölcsön)viszony, hanem folyamatosan, ami azt eredményezte, hogy ma is – a szakmai affinitáson túl – személyes, emberi, vagyis közösségi viszony fűz a laphoz, amit lehet érzelminek is felfogni, de magam inkább a folyóirat mögött álló műhelyhez kapcsolom. Amikor a hazai folyóirat-kultúráról esik szó, nem árt szem előtt tartani, mely kiadványok köré épült olyan professzionális közeg, amelyben a kritikai, egyetemi leágazások mellett a tehetséggondozás személyes oldala is nagy szerephez jut – ami pedig a szerkesztők kvalitásának köszönhető. Az Alföldben ilyen műhelyre leltem, és ezt bizonyítja, hogy 25 esztendőnyi kapcsolatunk még mindig képes új irányokat venni, azaz nem pusztán nosztalgikus emlékeket idéz fel bennem a lappal való viszony, hanem új és új lehetőségeket tár fel előttem, amelyekből új feladatok is származnak.
Nem valósulhatott volna meg mindez, ha nincs (vagy nem alakul) baráti-kollegiális-szövetségi viszony a szerkesztőkkel, főként Szirák Péterrel, akivel e hármas konstellációban számos irodalmi színtéren kerültünk egymás mellé az elmúlt évtizedekben. De a saját példámon túl is azt látom, hogyan alakul tovább a Stúdió munkája immár az én (szűkebb és tágabb) tanítványaim életében, hogyan nem zárul magába az a teljesítmény, amely még a mi mestereinket vezette az Alföld kötelékébe. Mivel minden változik, különösen fontos, hogy valamiféle mércéhez legyünk képesek viszonyítani a tevékenységeinket, ennélfogva az Alföld követi az irodalom alakulását, de azoknak a pályáját is befolyásolja, akik reagálni tudnak erre az alakulásra. Ezt nem lehet sem tekintélyelvű, sem doktriner módon irányítani, és ha ez a lap képes volt több nemzedéken és évtizeden át (az irodalom bemutatásán és értékelésén túl) a szakmai közösségért ennyit tenni, akkor az elévülhetetlen érdemeket jelent a nemzet kulturális életében is. Manapság nem esik nagy hangsúly a mester–tanítvány-viszonyra, mert vagy avítt, vagy autoriter mellékjelentéseket tulajdonítunk neki, de épp ez az a reláció, amelyik szavatol a hosszú időn át tartó, meghatározó és eredményes munka fennmaradásáért – minden változáshoz igazodva. Az előre meghatározott szempontok oktrojálása, a kizárólagosság bármilyen üdvös cél érdekében legfeljebb rövid ideig érvényesül, ami ennél tovább hat, bizonyítja valódi produktivitását.
Bodrogi Ferenc Máté: 2005 környéke csodás időszak volt az életemben, mert nemcsak a bécsi egyetemre járhattam pár hónapig, hanem úgy adódott, hogy negyedéves egyetemistaként három dolgozatom is megjelenhetett rangos szakmai folyóiratokban. Ezek egyike az Utas és holdvilág-elemzésem, melynek kéziratát maga Szirák Péter kérte el az Alföld számára (nemcsak szerkesztőként, oktatómként is) az akkori Országos Tudományos Diákköri Konferencia (OTDK) budapesti díszvacsoráján. Az Alföld folyóirat az igyekvő, érdeklődő egyetemi hallgatók számára a megmutatkozási lehetőségek egyik csúcsa. Egy tanulmánnyal debütálni itt felért a diploma megszerzésével, legalábbis így gondoltam, erre tisztán emlékszem. A tudományos kontextus általában kerüli az efféle aspektusokat, de tudóssá válni azt is jelenti (ha másnak nem, hát a magamfajta levelező tagozaton végzett pszichológusnak), hogy egy magasan kvalifikált szakmai közeg, a jó értelemben vett „optimusok” egy tábora tagjává fogad, bizalmat szavaz a munkádnak, a személyednek. Publikálni az Alföldben, még a doktori képzés előtt, számomra azt jelentette, hogy amit elképzeltem magamnak a megelőző egy-két évben (mondjuk így: jó kultúratudóssá válni), az nem irreális álom, hanem beteljesíthető. Ezen a beteljesítésen munkálkodom máig is, ennek az útnak az egyik legfontosabb visszaigazoló, bátorító állomása az Alföld, vagyis célmeghatározó tényező, igazodási pont a szakmai életemben, ahol megjelenni a mai napig rang számomra. Arról nem beszélve, hány és hány „alföldes” tanulmányt jegyzeteltem ki az elmúlt húsz évben, apró ötleteket, vagy egészen komoly inspirációt nyerve e rendszeres gyakorlat révén.
Győrffy Ákos: 2002-ben lehetett. Keresztury Tibornak küldtem el néhány versemet. Kedvesen, érzékenyen reagált, ez akkor nagyon sokat jelentett nekem. Nem a szokásos, semmitmondó szerkesztői reakció érkezett tőle, hanem figyelmes, nem klisékkel megtűzdelt válasz. Akkoriban kezdtem írni a 2004-ben Akutagava noteszéből címmel megjelent kötetem verseit. Tibor 2002-től kezdve rendszeresen közölte a későbbi kötet jó néhány darabját, bemutatott az akkoriban induló Literán, beválogatott a Szép versekbe, egyszóval rajtam tartotta a szemét. S mindezt nyilván nem jófejségből tette, hanem mert fontosnak tartotta, amit csinálok. Megint csak azt tudom mondani, hogy mindez nagyon fontos volt akkor nekem. Az Alföldben való rendszeres megjelenés kitüntető gesztus volt, és talán ez volt az a kapu, amelyen át beléptem az irodalomba. Ezt soha nem felejtem el neki. És az Alföldnek sem.
Herczeg Ákos: Gábor, eddigi életművedet szemügyre véve feltűnő lehet, hogy az első köteted (Beszédformák között, FISZ, 2003) éppúgy felvillantotta a későmodern líra, mint a kortárs epika kutatásának ígéretét, első monográfiád (Kerülőutak és zsákutcák, Ráció, 2009) révén mégis a modernség kezdetei felé fordultál, méghozzá nem elsősorban a kanonikus szerzők, hanem az elfeledett kismesterek irányába. Milyen belátás terelt az átmenet poétikája felé?
Bednanics Gábor: A messzi kilencvenes években néhány elszórt utalás nyomán arra terelődött a figyelmem, hogy Arany János halála és Ady 1906-os sikere között vajon mi is történt a magyar irodalomban. Nemcsak azt fedeztem fel, hogy nagyon sok minden (még ha nem látványosan is), de az is nyilvánvaló lett, hogy ezt a kérdést jóval többen feltették, mint ahogy gondoltam volna. Ez egyben az irodalomtörténeti érdeklődés sajátosságát is megmutatja. Akadnak ugyanis olyan kérdések, amelyek sosem hozhatók nyugvópontra, bár rengetegszer nekiveselkednek a kutatók. Mind más szempontot hoz be a vizsgálódás menetébe, mindegyik érdekes, de egyik sem ad végérvényes válaszokat, ami ekképp alázatosságra és a kimondott ítéleteink ideiglenes voltára irányítja a figyelmet. A perfekcionizmus és a siker vezérelte világban persze könnyen gyengeségként lepleződik le ez a módszertani sajátosság, de épp azáltal, ahogyan az idő prognosztizálhatatlan tevékenységére és a történelem strukturális sémáira mutat rá (melyeket egymás támogatóinak szoktunk elgondolni, de épp egymás ellenében hatnak), helyezi a temporalitás hatókörébe az irodalmi „igazságokat”. Nem elavulásról, érvénytelenülésről beszélek, hanem arról, hogy amit tapasztalunk az irodalom közegében, az minek tekinthető – mind létmódját, mind hatókörét tekintve. Az Arany és Ady közötti időszak például megtanít arra, hogy milyen élénk, virágzó, kötetkiadásokban és folyóirat-megjelenésekben gazdag irodalmi kultúra volt akkor Magyarországon, és mégis sekélyes, utánérzésekkel, epigonizmussal, kiúttalan kísérletekkel járó költészet volt az, amit ez a kommunikációs bőség eredményezett. Emellé társul a sok beváltatlan ígéret, az életművek, amelyek mindig legandaként terjedtek: értékesként, de elhallgatottként kódolva az irodalomtörténet suttogó narratíváiba a kihagyott lehetőségeket. Pedig azáltal, hogy a lehetőségek csak lehetőségek maradtak, épp arról árulkodnak, miért és hogyan működik mégis a historikus szemlélet, amely az idő ítélőszéke elé vonja az életműveket. A történeti távlat ugyanis meg tud tanítani arra, hogy ne a kritikusi pillanat jelen idejének mindenkori egyenértékűségét tartsuk szem előtt, de ne is a régmúlt megkérdőjelezhetetlen nagyságát bálványozzuk, hanem újra meg újra kérdéseket tegyünk fel a régi alkotásoknak, de azok tudatával, amelyeket már feltettek nekik. Nem tévedések ugyanis ezek, hanem nagyon is iránymutatóak, mert aktívan beépülnek a jelen (kérdező)horizontjába, és egyben figyelmeztetnek arra, milyen más nézőpontból tértek ki a faggatás elől a régmúlt irodalmi képződményei. A hangtalanná válás veszélye nem fenyegeti az ilyen időszakokat, de azt sem állíthatjuk, hogy ordítóan beszédesek volnának – épp ennek a dilemmának a megragadása tanít meg sok mindenre az átmenetinek tételezett időszakok tanulmányozásával.
Az megint más kérdés, hogy ezt az irodalmi műveken keresztül tartom megvalósíthatónak. Mélyen egyetértek Kosztolányival, csakis a versek (a mondatok, a sorok, a szavak, a betűk) adnak fogalmat a költő „életéről, élménye izzásáról”, és csakis szövegként válnak megszólaltathatóvá. Olvasni még mindig mást jelent, mint valamire használni az irodalmat – amire az kétségkívül alkalmas. Számtalan lehetőséget láthatunk ma, sokszor intézményesült formában is, milyen sokféle módon lehet egy-egy alkotást, életművet, szerzőt helyzetbe hozni, ám azt, hogy ennek mik a (mondjuk így) kommunikatív feltételei, nem vesszük igazán számításba. Olvasni időigényes tevékenység, mítoszokkal, metafizikus utalásokkal, jelképekkel könnyebb látványos sikereket elérni, mint a nyomtatott szöveghez kötött és valóban kihívásokkal küszködő egyéni befogadással. De megint csak az évszázados távlat mutatja meg, hogy az olvasó és a nyelvi műalkotás párosa időtállóbb viszony, mint sok újfajta elméleti fordulat vagy érdekfeszítő, sokakat érdeklő téma vagy műfaj. De lehet, már a korral járó sematizálásomból fakad, hogy ennyire ragaszkodom elaggott mintákhoz, és ami körülvesz, az épp más irányba tart, mint amilyennek én gondolom – viszont erre hivatkozva mégiscsak vállalom az ebből fakadó utóvédharcos attitűdöt.
Herczeg Ákos: Könyved példásan igazolja, milyen termékeny módon járulhat hozzá irodalomértésünkhöz (például az Ady-olvasáshoz), ha nem egy perfekcionista fejlődési ív alapján tekintünk egy, a modern líra felől nézve átmenetinek, „korszerűtlennek” tűnő költészettörténeti periódus alkotóira. Ha már a „klasszikus” az idei Irodalmi Napok témája, adódik a kérdés, hogy mennyiben remélhető az elmozdulásokat, átmeneteket vizsgáló teleologikus szemlélet revideálásától a klasszikussá nemesedett életművek újraolvasása? Miben állhat a „klasszikusok”-hoz való közelítés sikere a 21. században?
Bednanics Gábor: Nem áltatok senkit azzal, hogy azt a hihetetlen mennyiségű megjelenést nyomon tudnám követni, amivel a kortárs irodalmi életben szembesülök. Időről időre azonban belefutok egy-egy szövegbe vagy jelenségbe, amely újból ráirányítja a figyelmem már olvasott művek összefüggéseire. Valahogy így rövidíteném le azt, ahogyan a klasszikus fogalmát elképzelem. A recens, az efemer, az átmeneti alkotások ugyanis éppúgy formálják a tudatunkat, ahogyan az átmenetinek vélt korszakok teszik a kiemelkedőként számontartott periódusokkal. Nem pusztán előkészítenek, illusztrálnak, magyaráznak, hanem pozícióba helyeznek: csak általuk lesz láthatóvá a nagy időszak nagysága. És nem kontrasztív helyzetből, tehát nem azért, mert hiányosak, kicsik, kevésbé jelentőségteljesek, hanem mert választ adnak arra kérdésre, miért nem volt lehetséges minden potenciál ellenére kitörniük az elfeledettség (fél)homályából, és miért mindig csak ígéretként léptek elő. A klasszikusok képesek válaszokat nyújtani az irodalmi közlésfolyamatban, míg a nem klasszikus művek a közegükkel, a körülményeikkel, vagyis hatásukban töltik be válaszadó képességeiket. A klasszikusokat olvassuk, az átmeneti, kieső, de újra felbukkanó alkotásokat használjuk. Talán a dolog kölcsönössége okán mindkettő elengedhetetlen az irodalmi alkulás folyamatának megértéséhez.
Klasszikusok kortársi viszonylatban is akadnak. Nem a haláluk után hirtelen kanonizálódó és változatlanná merevedő (vagy épp e változatlanságot új művek fellelésével kimozdítani igyekvő) életművekre gondolok csupán, de azokra is, akiket vagy a marketinggépezet, vagy a kiszélesedett nyilvánosság kiemel a gyors múlékonyság folyamából. Sajátos ellentmondás ez. Épp az, ami az időre való tekintet nélkül a pillanatnyiságra összpontosít, állítja az időtlent a középpontba, de nem ismeretlen eljárás húzódik meg mögötte: a történelmileg megkérdőjelezhetetlen művet az időbeliség korlátai alól véli felszabadíthatónak, így a két egymásra hivatkozó mozzanatot (a historikust és a temporálist) másolja egymásra, egyszersmind játssza ki egymás ellen. Az eljárás célja az, ami felől nyilvánvalóvá válnak a szándékok, és az átmenetiség időbeli alakulásából így lesz történeti nagyság. Ami ebből számomra izgalmas, az az emögött zajló mozgás, de épp ezt nagyon nehéz felfedezni, vagy épp felmutatni és értelmezni.
Herczeg Ákos: Úgy sejtem, minden igazán elhivatott kutató témaválasztását szerencsés együttállás, kegyelmi pillanat, identitást alakító, meghatározó mozzanat előzi meg, amelynek során irodalomtörténész és szerző kölcsönösen egymásra talál. Feri, neked mi volt az a momentum, ami a klasszicizmus irodalma és különösen Kazinczy Ferenc életműve felé terelte a figyelmedet?
Bodrogi Ferenc Máté: Erre bizonyára kitalálhatnék valami elemelőbb, szép választ, de az őszinteség mellett döntök: meg kellett ismerkednem Debreczeni Attila tanár úrral, mert a hozzám eljutó korabeli egyetemi pletykák alapján nehéz eset, elég szigorú, nehogy baj legyen a szigorlaton, szokja meg az arcom. Ezért nála írtam a záródolgozatomat, s éppen kapóra jött Berzsenyi, mert a gimnáziumban az Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny (OKTV) második fordulójában az ő költészete volt a választott témám, így egészen sok szakirodalmat olvastam össze előzetesen már róla. A „nehéz esetből” aztán egy meghatározó szakmai kapcsolat lett; Attila valószínűleg értékelte a becsvággyal vegyes szorgalmamat, én pedig csodáltam a fokozatosan elém táruló emberségét és szaktudását. Együtt alakítottuk ki a kutatási profilomat, ő adta a kezembe Kazinczy Ferenc bizonyos fordításainak szövegkiadási projektjét. S mivel akkoriban egyre több kérdésem lett Kazinczyhoz, s egyre kevesebb Berzsenyihez, a doktori disszertációm főszereplője már a széphalmi mester lett. Megint csak (vállaltan) pszichologizálok: az én szakmai pályaívem nagyban kötődik különböző személyiségekhez. Meghatározó alakokhoz, akik nem csupán publikációs listájuk és egyetemi óráik alapján lettek fontosak számomra, hanem felnőtt emberekként is. Hétköznapi szinten is próbáltam „olvasni” őket, s meggyőzőnek bizonyultak. Ezért volt fontos, hogy bár az Alföld Stúdióba a meghívás ellenére nem volt merszem integrálódni, az Alföld szerkesztői körével mindig közeli kapcsolatban álltam (részint barátaim, részint tanáraim voltak), s mindig figyeltek rám a kellő emberek. Az egyik legnagyobb erőssége az én egyetememnek, immár munkahelyemnek, úgy látom, éppen ez: hogy nem hagyja elveszni azokat a juniorokat, akiknek fegyelmezett, vagy éppen még egy kis fegyelmezésre váró fény csillog a szemében. Ilyen közegben jóval könnyebb eredményeket felmutatnod, kialakítanod a szakmai folytonosságot, vagyis a siker oszlik, de ez nem baj, sőt – ezúton is köszönöm.
Herczeg Ákos: Akik ismerik irodalomtörténészi munkásságodon túl oktatói és egyéb szakmai tevékenységedet, azok számára aligha volt meglepő, hogy az irodalom élményszerűsége volt az elhangzott laudáció egyik hívószava. Elismerésre méltó, de közel sem magától értetődő, hogy egyetemi oktatóként ilyen kitartó és reflektált figyelemmel fordulsz a szakma egyik korántsem mellékes kérdéséhez: a közvetíthetőséghez. Téged mi indított erre az önvizsgálatra, és milyen módszertani tanulságokat sikerült az évek során megfogalmazni és a gyakorlatba átültetni?
Bodrogi Ferenc Máté: Két kiváltképpen fontos mondat jut eszembe a kérdés kapcsán. Az elsőt Szirák Péter mondta nekem már doktoranduszként, az egyik Alföldbe leadott dolgozatomról beszélgetve. Eszerint én (ott és akkor) egyfajta híd-szerepet töltenék be az egyetemen a klasszikus magyar irodalommal foglalkozó műhely és az Alföld vonzáskörében működő fiatal generáció között. Ez a híd-metafora rögtön megtetszett, aztán szinte észrevétlenül egyfajta hozzáállássá, alapprogrammá vált. A másikat Debreczeni Attila témavezetőm írta egy szabadkozó levelemre, amelyben keseregtem, mert az egyik szövegelemzésem végül nem lett olyan jó, mint vártam, s úgy ítéltem meg, hogy ezzel őt is kellemetlen helyzetbe hoztam. A hosszas lamentációra rövid válasz érkezett, többek között ezzel: „Kedves Feri, csak a hallgató számít, a hallgató, s az ő egyetlen útja.” Erre az egyszerű mondatra talán már a szerző sem emlékszik, de én máig viszem magammal ezt is, mert arra tanít, hogy én csak „miniszter” vagyok, s a hallgató a lényeg, akinek csupán egyetlen útja van – ennek kialakításában részt venni pedig megtisztelő felelősség. Nekünk, oktatóknak öt évünk van arra, hogy elmondjuk, megmutassuk, felmutassuk mindazokat a dolgokat, összefüggéseket, amelyeket fontosnak tartunk ahhoz, hogy utána nélkülünk is jó tanárok, szerkesztők, fordítók, kulturális menedzserek, kommunikációs szakemberek, netán irodalomtörténészek legyenek. Ha nincsen közöttünk egyfajta gondosan beállított közvetlenség, ha nem jól működik a személyköziség, akkor írhatunk bármilyen korszakalkotó monográfiát, az „idézettség” el fog maradni a hallgatók későbbi életében – abban a módban, ahogyan a munkába járnak, vagy abban, amit ott tesznek. Számomra a „megszólítottság” tehát kiemelt fontosságú faktorrá vált az évek során, amit az oktatói tevékenységemben, de történetesen a különböző irodalomelméleti metanyelvek, távlatok (a szokásostól egyértelműen vakmerőbben művelt) összejátszatásában is alkalmazok. Erre ráadásul az a bizonyos, utólag nyilván túlfeszített „híd”-metafora is bátorít, amely persze nem azt jelenti, hogy az én személyem különböző generációkat vagy különböző irodalomértelmezői közösségeket fogna össze, de azt igen, hogy azok közé tartozom, akik inkább összekötnek, mintsem elválasztanak bármit is. Nagy módszertani tanulságokat itt most nem tudnék frappánsan elővezetni, nagyon közhelyes lennék, de megint csak szeretnék rámutatni: a közvetítésbe, közvetíthetőségbe vetett hitem is egészen valós személyközi tapasztalatokon nyugszik, olyan megélt élményeken az előadásokat, szemináriumokat, doktori műhelyeket, konferenciákat, felolvasásokat, szakesteket illetően, amelyek máig beszélnek hozzám.
Herczeg Ákos: „Ha jól megy az írás, az egyszerre kimondás és hallgatás”, olvasható a Litera Ákos, veled készült nagyinterjújában. Annyiban nagyon pontos ez az önjellemzés, hogy az ezredfordulón megjelent első köteted (A Csóványos északi oldala, Accordia, 2000) óta úgy látszik, hogy költészeted következetesen a szavak mögötti csendről igyekszik beszélni, a világban-lét azon, külső vagy belső tartományairól, amelyek leginkább a hallgatással hozhatók összefüggésbe. Milyen megfontolásból lett számodra a líra legfőbb szervezőelve, ihletforrása, ha úgy tetszik, nyelvi matériája, alakítója a csend?
Győrffy Ákos: A csendre való törekvés talán az egész életem szervezőelve, nem pusztán a líráé. Nincs itt semmiféle megfontolás, nem lett ez kitalálva, leginkább az alkatomból fakad. Szeretem a csendet, szeretek csendben lenni, és szeretem, ha csend van körülöttem. Ha van bármiféle szervezőelv vagy szándék, az talán csak annyi, hogy a csend felé gravitáljon mindaz, amit írok. De ez sem előre eltervezett. Alapvető tapasztalatom, hogy a világ „mögött”, a létezés mélyebb struktúráiban örök csend honol. Ez a csend foglalkoztatott egész életemben. Ebből a csendből érkezünk, és ide tartunk, ebbe a csendbe. Számomra az írás egyfajta folyamatos emlékeztetés erre a csendre. Átírni a csendig, beleírni magam a csendbe. Legalábbis jó esetben, kegyelmi pillanatokban.
Herczeg Ákos: Az írásaidat meghatározó szemlélődő attitűd A távolodásban című legutóbbi (Magvető, 2021) lírakötetednek is sajátja, mégis a versek – a korábbi versnyelvhez képest – mind feltűnőbb prózaisága az életműben először mintha számottevő poétikai elmozdulás lehetőségét is jelezné. A cím sokrétű metaforája művészi értelemben is olvasható tehát, távolodásként a már bejárt költői terektől?
Győrffy Ákos: Igen, talán van ennek a sokrétű metaforának ilyen olvasata is. Bár nem hiszem, hogy már bejártam volna bármiféle költői teret is. Ezzel együtt én is látom, hogy A távolodásban című könyv világa, nyelve nem egészen olyan, mint a korábbi köteteké. Öregszem, és ezzel együtt mintha erősödne bennem valamiféle mély együttérzés. Azt viszont nem tudom eldönteni, hogy pontosan kire vagy mire irányul ez az együttérzés. De mintha az egész világra irányulna, mindenre és mindenkire. Ez így biztosan elég sután hangzik, olyan, mintha olcsó buddhista szöveget nyomnék, de hidd el, nem így van. A könyv címe látszólag megcáfolja mindezt, mert miféle együttérzés bontakozhat ki a távolodásból. A címadó versben apám temetéséről, pontosabban a hamvait tartalmazó urnának a Dunába engedéséről van szó. Ahogy az urnát elragadta a sodrás, abban a távolodásban ismertem fel a közeledés, a közel-lét addig ismeretlen távlatait és lehetőségeit. A folyó hullámain bukdácsoló papírdoboz mintha egy végtelenül szelíd, de egyúttal radikális felszólítás lett volna arra, hogy nézd meg jól, ki vagy, hol vagy, mivé leszel. Mondhatnám, hogy misztikus élmény volt, ha nem tartanék e kijelentés terheltségétől. Mégis azt mondom, hogy misztikus élmény volt, elvégre nem én terheltem meg mindenféle ostobasággal. Sok halált, az emberi esendőségnek sok elborzasztó példáját láttam már korábbi munkáimból adódóan, s ezek a tapasztalatok (későn érő típus vagyok) csak mostanában érnek meg bennem. Nem tudom, mit hoz mindez, az írást tekintve talán még szárazabb, még kopogósabb mondatokat, amelyek mélyén azért talán ott gubbaszt valami, amit boldogabb korokban léleknek neveztek.
Herczeg Ákos: Zárásként arra lennék kíváncsi, mivel foglalkoztok mostanában, milyen rövid- vagy hosszú távú terveitek vannak?
Bednanics Gábor: Rövid távú tervek között (a penzumok teljesítésén túl) a térpoétikáról szóló könyvem befejezése áll, mely egyben akadémiai doktori értekezésem is volt, és a jelzéseknek megfelelően átdolgozásra szorul. Ha hosszabb távon is tudok tervezni, akkor újabb témába, az érzékelés különböző irodalmi mozzanatainak körüljárásába fognék, amelynek szintén voltak előzményei, az étkezésről vagy a szaglásról szóló megközelítéseimben, illetve előadásaimban, de szokás szerint az alkotás folyamata dönti majd el, milyen irányba kanyarodnak az irányok.
Bodrogi Ferenc Máté: Én most egy több éves textológiai projektum véghajrájában vagyok (ez a Kisfaludy Károly-féle Aurora. Hazai Almanach öt kötetes forráskiadását jelenti), ami nagyon megfeküdte a gyomromat, jó lesz már túllenni rajta. Izgalmas, tanulságos folyamat minden ilyen, de mivel futamidős paraméterei vannak, a tempó nem mindig volt egészséges. Tavasszal szeretnék eredményesen habilitálni, utána pedig – ha a Jóisten és az opponenseim is úgy gondolják – szeretném kiadni a habilitációs anyagomat könyvformátumban, amely a már említett reformkori Aurora költői zsebkönyv eszmetörténeti helyét, poétikai-esztétikai mintázatait, sajtótörténeti vonatkozásait kísérli meg újragondolni. Ennél tovább nem látok jelenleg, de három gyerek mellett ezt is csúcsteljesítményként élem meg.
Győrffy Ákos: Egy versesköteten dolgozom, igen lassan. A kötethez (szintén igen lassan) készül egy „hangtájkép” is. A versek atmoszféráját szeretném rögzíteni valahogy. Természeti zajok, roncsolt loopok, hangfoszlányok hömpölygése, hullámzása. Mintha félálomban hallgatnám a világot. Vagy lehet, hogy egy saját bejáratú univerzumot építek, ahová majd egy szép napon belépek, és – ahogy egy barátom mondani szokta – „akkor láttak utoljára”.
(Megjelent az Alföld 2024/3-as számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Bugyi István munkája.)
Hozzászólások